bokor krisztián
folyamatos jelen
ébredés I.
Csak azt tekintjük sajátunknak,
amit le tudunk verni az asztal széléről,
vagy aki éppen a másik felünk.
A cérna felső végén lévők
nincsenek veszélyben,
mert a tudatosságunkat
egy kékszínű kontúrból képzett,
felfelé mutató hüvelykujjnak adtuk.
Ezért maradhat fent azt gyakorlat is,
hogy állatok belsőségeit fraktálként
töltjük vissza saját beleikbe,
majd étkezések alkalmával
a gyerekeinknek adjuk.
Ébredéskor azonban
koherens frekvenciák hatására
az anyagba zárt tudat
szabályos krisztályrácson keresztül
először csak kitekint,
majd egy növény segítségével
áramlik a külvilág felé.
Végül a gerincolszlopot ölelő
kettős spirál segít kommunikálni
fenttel és lenttel,
végleg szétszakítva
a szeparáltság látszatát.
ébredés II.
Mesélj nekem a hegyekről,
ahol a sebeket szerezted.
Megkérdezhetem a fákat is;
életekkel ezelőtt láttam, ahogy
kérdések vésik ki a repedéseiket.
Nem hordtál cipőt,
és még a keresztet sem ismertük.
Magokat reggeliztünk,
énekelt nekünk a borvidék.
Tanítsd meg a csendes esőt,
a földalatti járatok kanyarulatait.
Mutasd meg, hogyan kell halkan járni
a kavicsokon, hogy egyetlen emlék
se roppanjon el a talpunk alatt.
Keljünk nyugat felé,
hallgassuk keresztbetett lábbal,
ahogyan az ébredő csillag
félkört éget a horizontra.
Életek után
Az ötujjú fraktál gyümölcsöt hozó
elágazásához ért a hang, miután
spirál formában kúszott fel
a cseresznyefa törzsén.
Egy papnő énekelte ilyen kíváncsira:
egy kora őszi alkonyról szól,
ahol az egymással ellentétes irányban forgó,
zöld színű tölcsérek koherens hullámokat szültek.
Az általuk létrehozott végtelen térben
fénycsatornában mozgó,
háromoldalú piramis keletkezett.
Belsejében az álmodók újra egymásba születtek.
Megérkezés
Végül eljutunk oda, hogy az elsődlegesen szembetűnő
domborulatok helyett a retina görbülete mögött rejtőző
világra leszünk kíváncsiak, nem számolva többet
a külsőségek illúzójával. A hártya mögött meghúzódó
színes, erezett, vésett textrúrájú gyűrűbe tekintünk,
ahol megérkezünk az igazi meztelenségbe. A nyelv által
épített szerkezetek és minták lebomlanak, és a látáson
kívül egy új érzékeléssel figyeljük meg azt, aki ilyen módon
a bizalmába fogad. A mélységben megtalálhatjuk a másik
forrását és önmagunk lenyomatát is. Ha felfedezzük,
hogy ezek lebontották egymásról a szeparáltság látszatát,
számunkra is eggyé válik, ami igazából sosem volt különböző.
Ekkor megérkezünk a közös jelenbe, ahol sem a múlt félelmei,
sem a jövő vágyai nem vetnek árnyékot. Ebben a térben
születik a valóság, ahol többé már nem kell keresnünk egymást.