folyamatos jelen

ébredés I.

Csak azt tekintjük sajátunknak,

amit le tudunk verni az asztal széléről,

vagy aki éppen a másik felünk.

A cérna felső végén lévők

nincsenek veszélyben,

mert a tudatosságunkat

egy kékszínű kontúrból képzett,

felfelé mutató hüvelykujjnak adtuk.

Ezért maradhat fent azt gyakorlat is,

hogy állatok belsőségeit fraktálként

töltjük vissza saját beleikbe,

majd étkezések alkalmával

a gyerekeinknek adjuk.

Ébredéskor azonban

koherens frekvenciák hatására

az anyagba zárt tudat

szabályos krisztályrácson keresztül

először csak kitekint,

majd egy növény segítségével

áramlik a külvilág felé.

Végül a gerincolszlopot ölelő

kettős spirál segít kommunikálni

fenttel és lenttel,

végleg szétszakítva

a szeparáltság látszatát.

ébredés II.

Mesélj nekem a hegyekről,

ahol a sebeket szerezted.

Megkérdezhetem a fákat is;

életekkel ezelőtt láttam, ahogy

kérdések vésik ki a repedéseiket.

Nem hordtál cipőt,

és még a keresztet sem ismertük.

Magokat reggeliztünk,

énekelt nekünk a borvidék.

 

Tanítsd meg a csendes esőt,

a földalatti járatok kanyarulatait.

Mutasd meg, hogyan kell halkan járni

a kavicsokon, hogy egyetlen emlék

se roppanjon el a talpunk alatt.

Keljünk nyugat felé,

hallgassuk keresztbetett lábbal,

ahogyan az ébredő csillag

félkört éget a horizontra.

Életek után

Az ötujjú fraktál gyümölcsöt hozó

elágazásához ért a hang, miután

spirál formában kúszott fel

a cseresznyefa törzsén.

 

Egy papnő énekelte ilyen kíváncsira:

 

egy kora őszi alkonyról szól,

ahol az egymással ellentétes irányban forgó,

zöld színű tölcsérek koherens hullámokat szültek.

Az általuk létrehozott végtelen térben

fénycsatornában mozgó,

háromoldalú piramis keletkezett.


Belsejében az álmodók újra egymásba születtek.

Megérkezés

 

Végül eljutunk oda, hogy az elsődlegesen szembetűnő

domborulatok helyett a retina görbülete mögött rejtőző

világra leszünk kíváncsiak, nem számolva többet

a külsőségek illúzójával. A hártya mögött meghúzódó

színes, erezett, vésett textrúrájú gyűrűbe tekintünk,

ahol megérkezünk az igazi meztelenségbe. A nyelv által

épített szerkezetek és minták lebomlanak, és a látáson

kívül egy új érzékeléssel figyeljük meg azt, aki ilyen módon

a bizalmába fogad. A mélységben megtalálhatjuk a másik

forrását és önmagunk lenyomatát is. Ha felfedezzük,

hogy ezek lebontották egymásról a szeparáltság látszatát,

számunkra is eggyé válik, ami igazából sosem volt különböző.

Ekkor megérkezünk a közös jelenbe, ahol sem a múlt félelmei,

sem a jövő vágyai nem vetnek árnyékot. Ebben a térben

születik a valóság, ahol többé már nem kell keresnünk egymást.